A történelem legnagyobb rejtélyei, amelyek valószínűleg megoldatlanok maradnak

Az elmúlt évtizedek során több ismeretet nyert a tudomány a világhírű őskori műemlékről, mint azt sokan lehetségesnek gondolták volna oly sok idő eltelte után. A hátránya e folyamatnak az, hogy minél több információra derül fény, annál több kérdés merül fel a monumentális kőalakzattal kapcsolatban.

Az emberiség a letűnt korokról alkotott történelemképét azokból a leletekből építi, amelyeket a földből előás, illetve abból, ahogyan ezeket a fantázia segítségével kiegészíti.

A helyiek hagyományos történetei, meséi arról szólnak, a köveket egy varázsló repítette át Írországból, de az egyik, algák által pirosra színezett kőről sokan hiszik, hogy feláldozott emberek vére látszik rajta. Van, aki ma is meg tudja mutatni az ördög egyik lábnyomát, ahonnan az egy szerzetes felé hajította az egyik óriási tömböt.

A középkorban, illetve a kora újkorban – mivel nem találtak feljegyzéseket az építők kilétét illetően – feltételezték, hogy valamely nagy, ismert régi civilizációhoz köthető: a görögökhöz, a rómaiakhoz, netán a trójaiakhoz.

Az efféle találgatásoknak jobbára véget vetett 1901-ben az első valódi régészeti feltárás, amely az őskori britek által készített, ekkor már ismert alakú tárgyakon kívül semmit sem talált a helyszínen.

Ennek ellenére egészen az 1960-as évekig tartották magukat azok az elméletek, melyek mindenáron valamilyen Földközi-tengeri kapcsolatot feltételeztek – például egy görög tervezőt, az alakzat precizitása miatt.

Végül azonban a szakma elfogadta a tagadhatatlant: Stonehenge teljes mértékben az őshonos, neolit kori lakosság alkotása.

A vita innentől kezdve arra terelődött át, milyen társadalom alkothatta meg. Vajon valamilyen magasabb rendű kultúra – például egy törzsszövetség – szimbóluma lehetett, amely a státusz, a hatalom és az irányítás kifejezése volt?

Esetleg egy egalitárius világ központja volt, ahová távoli vidékekről is sereglettek az emberek kereskedni, ismerkedni és közös ünnepeken, szertartásokon részt venni? Egyik elméletet sem támasztja alá elegendő bizonyíték ahhoz, hogy biztos választ lehessen adni a kérdésekre.

Amikor Kr. e. 53-ban a Marcus Licinius Crassus vezette római sereg Carrhae-nál a pártusok ellen vonult, még nem tudhatták, hogy a római történelem egyik legsúlyosabb vereségét méri rájuk a nagy erejű íjakat és nehéz páncélzatú lovasságot alkalmazó ellenség.

Az ütközet során a nyílzápor és a pártus nehézlovasok (a görög „kataphraktosz”, azaz „egészében fedett” névvel is illették őket) rohamai felváltva őrölték fel a római alakzatokat, miután a felderítésre előreküldött lovasságot meglepetésszerű támadásban semlegesítették.

A lovasság nélkül maradt Crassus nem tudta megzavarni az ellenség tevékenységét, miután pedig látta fia, Publius elestét, és amint fejét egy lándzsára tűzve hordozzák körbe a pártusok, teljességgel összeomlott. A csata végeztével maga Crassus is hasonló sorsra jutott, sok ezer római foglyot azonban a források szerint életben hagytak.

E foglyokat a leírások szerint keletre, a Pártus Birodalom távoli vidékeire vitték, ahol a költő Horatius szerint végül pártus nőkkel házasságot kötve beleolvadtak a lakosságba, valódi sorsuk azonban teljesen ismeretlen.

A 20. század közepén Homer Dubs, az Oxfordi Egyetem Kína-kutatója különös elmélettel állt elő: szerinte Crassus légióinak maradványai jóval keletebbre jutottak, mint azt bárki gondolta volna.

A Kr. e. 36-ban, azaz Carrhae után 17 évvel a mai Kazahsztán délkeleti részén történt csecsei csata kortárs kínai leírásában felfedezett egy passzust, mely szerint a hsziungnu erődítményt ostromló kínai erők olyan katonákkal kerültek szembe, akik „halpikkelyekhez” hasonlóan zárt alakzatot hoztak létre a nyilakkal szemben.

Dubs szerint a szöveg egyértelműen a római légiók testudo (teknősbéka) alakzatát jelenti. Szerinte a kínai győzelemmel végződő ütközetet követően a rómaiakat a kínaiak magukkal hurcolták, ugyanis ugyanebben az időszakban létrejött egy Li-csien nevű megye, amelynek neve megegyezik Róma korabeli kínai nevével.

Dubs meggyőződése volt, hogy az eddigre zsoldosokká vedlett római légiókat itt telepítették le, azonban ezt sem a mai lakosság körében végzett genetikai vizsgálatok, sem egyéb bizonyítékok nem támasztják alá.

Marcus Antonius és Kleopátra királynő tragikus szerelmének története évezredek óta magával ragajda az emberiséget. A széles körben ismert történet szerint az ellensége, Octavius által aratott fényes győzelem után a római hadvezér a kardjába dőlt arra a hírre, hogy kedvese öngyilkos lett.

Kleopátra azonban ekkor még élt, csupán a már megépült sírjában rejtőzött el: miután Antoniust is idehozták, a férfi Kleopátra karjaiban lehelte ki lelkét. Ezt követően maga a királynő is önkezével vetett véget életének, a legnépszerűbb változat szerint az egyiptomi kobra, avagy áspis – a fáraók egyik jelképe – harapása által.

A párt ezt követően Octavius parancsára mumifikálták egyiptomi szokás szerint, és együtt helyezték őket örök nyugalomra. Ahogy 16 évszázaddal később William Shakespeare írta: „Ily ritka párt nem zárt magába sír / E föld szinén!”

Kleopátra sírja így hát évszázadok óta a történelem legizgalmasabb rejtélyei közé tartozik. Ha valóban olyan grandiózus építmény volt, mint amilyennek a római források leírják, mindenképpen a nyomára bukkantak volna a szakértők Alexandria régészeti leletanyagában – ez azonban máig nem történt meg.

Megjegyzendő, hogy Alexandria jóval kevésbé vonzó célpontja a régészeti kutatásoknak, mint Egyiptom jóval korábbi emlékei, és a történelmi város kutatását megnehezíti, hogy Kr. u. 365 óta egy katasztrofális szökőár miatt jelentős része mintegy 7 méterrel a Földközi-tenger felszíne alatt fekszik.

A legtöbb szakértő szerint Kleopátra sírja is itt lehet, az egykori uralkodói palotakomplexum részeként.

2006-ban mindennek ellenére úgy tűnt, közel az áttörés: a nagynevű régész, Záhi Havássz – aki akkoriban Egyiptom Legfelsőbb Régiségügyi Tanácsának főtitkára volt – bejelentette, hogy Kleopátra sírját megtalálták a Taposiris Magna nevű romváros Ozirisznak (a halál és az újjászületés istenének) szentelt templomában, Alexandriától 50 kilométerre nyugatra.

Érdekes módon a szakember a későbbiekben tagadta, hogy ilyen kijelentést tett volna.

Nem ő végezte ugyanis a kutatást Taposiris Magnánál: az egy lelkes dominikai ügyvédnő, Kathleen Martínez tisztje, aki a mai napig ásatásokat végez a helyszínen csapatával.

Másfél évtizednyi keresés után azonban az előkerült több száz tárgyi lelet – köztük cseréptárgyak és emberi maradványok – ellenére Martínez és csapata nem talált semmiféle titkos királysírt, amely Antoniust és Kleopátrát rejtené.

Az ügyvédnőnek mindazonáltal továbbra is meggyőződése, hogy Antonius és Kleopátra Taposiris Magnánál nyugszanak. Ha valaha mégis megtalálják Kleopátra végső nyughelyét, annyi bizonyos, hogy a felfedezés alapjaiban rengeti majd meg a régészet és az ókorkutatás világát – jobban, mint akár Tutanhamon fáraó sírjának felfedezése tette 1922-ben.

1845-ben két brit hadihajó, az HMS Terror és az HMS Erebus 129 főnyi legénységgel és tiszti állománnyal Sir John Franklin ellentengernagy parancsnoksága alatt útnak indult a kanadai sarkvidék felé.

Bár a küldetés névleg a híres „északnyugati átjáró” – az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötő útvonal – keresésére irányult, valójában feladatuk az északi mágneses sark felkeresése és különféle mérések elvégzése volt, amelyekhez a helyszínen kellett áttelelniük.

A hajók 1846 szeptemberében érkeztek meg úti céljukhoz, a Vilmos király-szigethez. Az út során eddigre már hárman meghaltak – az ő holttesteiket eltemették a Beechey-szigeten, az 1980-as években végrehajtott boncolások többek között tuberkulózis nyomait mutatták ki.

Az elkövetkező másfél év során az expedíció számos további résztvevője vesztette életét – köztük maga Franklin is –, az ő haláluk oka azonban nem megállapítható.

A jelek szerint 1848 áprilisában a legénység maradéka elhagyta a hajókat, amelyek ekkor még mindig a vastag téli jég börtönében voltak, és gyalog kísérelték meg elhagyni a Vilmos király-szigetet.

Az egyetlen fennmaradt írásos bizonyíték a legénység tevékenységére egy rövid üzenet, amelyet a Victory Point nevű helyen hagytak hátra a szigeten. Eszerint az expedíció tagjai a Back folyót kívánták elérni gyalog, amely több, mint 1500 kilométerre volt tőlük.

A valószínűleg beteg, alultáplált tengerészek sem megfelelő felszereléssel, sem a kanadai vadonnal kapcsolatos túlélési ismeretekkel nem rendelkeztek, így vállalkozásuk a kezdetektől halálra volt ítélve.

A nehéz terep és a messze fagypont alatti hőmérsékletek által tovább nehezített gyalogútjuk végül kannibalizmusba torkollott – ezt két helyszínen tárgyi bizonyítékok, valamint a környéken élő inuit őslakosok beszámolói is alátámasztják –, és az út kevesebb mint felének megtétele után a Franklin-expedíció utolsó tagja is elhullott.

A következő évtized folyamán nem kevesebb, mint 13 keresőexpedíció indult felkutatásukra mind Nagy-Britanniából, mind Kanadából és az Egyesült Államokból. Végül 1859-ben egy kutyaszános keresőcsapat jutott el a Victory Pointra, ahol megtalálták a tisztek által írt rövid üzenetet, egy hiányos emberi csontvázakat tartalmazó csónakkal együtt.

A nyilvánvaló bizonyítékok ellenére a brit hatóságok eltussolták a kannibalizmus tényét. Londonban szobrot állítottak Franklinnek, amiért „felfedezte” az északnyugati átjárót. A hivatalos változatot kevesen hitték el, a 20. század folyamán pedig egyre több nyom utalt arra, hogy borzalmas véget ért az expedíció – nyomokat azonban csak elvétve találtak.

A helyzet 2014-ben változott meg, amikor kanadai búvárrégészek megtalálták az Erebus roncsát, majd 2016-ban a Terrorét is. Mint kiderült, a Terrorral vélhetően délre hajóztak a Victory Pointtól, míg az Erebus vélhetően elhagyatva, legénység nélkül süllyedt el ott, ahol a jég fogságába esett.

A roncsok felfedezése azonban nem adott választ a legnagyobb kérdésre: miért hagyták el a hajókat, és miért haltak meg annyian, mielőtt a legénység a Back folyó felé indult.

Az expedíció során keletkezett írásos anyagot vélhetően elemésztette a tenger, így több nyom előkerülésére már kevés az esély. Valószínű, hogy a Franklin-expedíció összeomlásának oka örökre rejtély marad.

E rejtélyes középkori dokumentum elöregedett pergamenlapjain értelmezhetetlen írásjelek sorakoznak, amelyek jelentését még senkinek sem sikerült megfejtenie. A napjainkban az Egyesült Államokban, a Connecticut államban található Yale Egyetem által őrzött kézirat emellett élénk illusztrációkat tartalmaz, ezek azonban nem adnak választ arra, ki készítette a dokumentumot és miért – illetve, hogy mi célból tette olvashatatlanná.

A pergament, amelyből a Voynich-kézirat készült, a 15. századra datálták a szakértők, maga a dokumentum keletkezését pedig a 15. század végére, vagy a 16. századra teszik. Az illusztrációk alapján orvosi és tudományos témákról értekezik, főként gyógynövényekről és különféle felhasználási módjaikról.

Van benne emellett egy rész, amely vélhetően csillagászati és asztrológiai fejtegetéseket tartalmaz, illetve egy másik, amely – talán – recepteket.

A képek egy része mindazonáltal meglehetősen nehezen értelmezhető: az egyiken például meztelen nőalakok ülnek vízben vagy valamilyen egyéb folyadékban, körülöttük pedig valamiféle csőrendszer látható. Vajon ez valamiféle gyógymódot jelképez, vagy csupán egy allegorikus kép?

Az illusztrációk alapján lehetséges, hogy maga a szöveg is a természeti, illetve kozmikus erők felhasználásáról szól, akár mágikus vagy alkímiai folyamatok által is – ekkoriban az ilyen gondolatok nagy népszerűségnek örvendtek Európában, azonban a kísérleteket jellemzően titokban végezték.

Talán ebben rejlik a Voynich-kézirat lényege: írója a titkosírással kívánta megőrizni titkait, nem csupán azért, hogy mások ne használhassák fel tudását, de azért is, hogy az egyház vagy a világi hatóságok ne vádolhassák semmilyen tiltott tevékenységgel.

A kézirat bizonyíthatóan járt az alkímia és az asztrológia megszállottja, II. Rudolf német-római császár (Rudolf magyar király) udvarában, a császár talán éppen John Dee-től, a kor egyik legnagyobb asztrológusától szerezte. Akárhonnan is származik azonban, tény, hogy korunk legjobb kódfejtői, de egyelőre még a mesterséges intelligencia sem tudta megfejteni a kézirat szövegét.

A legvalószínűbb eset az, hogy egy bizonyos nyelven íródott, amelyhez új, egyedi ábécét talált ki a szerző, illetve vélhetően egyéb nehezítéseket is elhelyezett a szövegben. Csak reménykedhetünk, hogy egyszer sikerül áttörést elérni a pergamenlapok titkát illetően.

Az elmúlt két évezred során számos keserű vita tárgya volt az írott történelem egyik legnagyobb jelentőségű kérdése: mi lett a sorsa Jézus Krisztus testének.

A világ ma is kettéosztható azon emberekre, akik úgy hiszik, a keresztre feszítéssel kivégzett férfi teste eltűnt a sírból, mert Isten fiaként feltámadt, majd pedig a mennybe emelkedett, és azokra, akik ebben nem hisznek.

A keresztény vallás létrejöttének legkorábbi szakaszától annak egyik legfontosabb hitkérdése Jézus feltámadása. Pál apostol a korinthosziakhoz írt első levelében – körülbelül két évtizeddel a keresztre feszítés feltételezhető időpontja után – úgy fogalmazott: „Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is.”

Hitük alátámasztásához Jézus követői a szemtanúkra hivatkoztak, akik látták a saját lábán elhagyni a sírt. Pál a korinthosziakhoz írt leveleiben két embert nevez meg, akik saját szemükkel látták a feltámadott Krisztust: Jakab apostolt, Jézus testvérét, illetve Pétert, Jézus első számú tanítványát.

Az elérhető források és egyéb írásnyomok alapján a keresztények már a kezdetektől szó szerint hitték a feltámadás igazságát.

Mihez kezdjen azonban a történész ezzel a helyzettel? Sokuk régen és ma is – saját hiténél fogva – ugyanolyan biztos Jézus feltámadásában, mint Pál apostol volt. Azonban a természetfelettivel magyarázni egy történelmi rejtélyt régóta nem tiszte a tudománynak, így alternatív lehetőségeket kell vizsgálni – akár hívő az ember, akár nem.

A leggyakrabban felmerülő elmélet természetesen az, hogy Jézus holttestét maguk a tanítványok távolították el a sírból – a feltételezés már Máté evangéliumában is említésre kerül.

Az apostolokon kívül felmerült már Jézus családja, a vének tanácsa, amely halálra ítélte, illetve – a korai keresztény teológus Tertullianusnál – egy kertész, aki attól félt, hogy káposztáját letapossák majd a Szent Sírhoz látogatók tömegei.

Létezik továbbá az az érvelés is, mely szerint Jézust valójában sosem feszítették keresztre. Egy Baszilidész nevű gnosztikus keresztény által írt, majd később a Koránban újrafogalmazott evangélium szerint Krisztus helyett a kürénéi Simont – aki egyes evangéliumok szerint segített Jézusnak cipelni a keresztet – végezték ki.

Ennél távolabbi megközelítések már magát Jézus létezését is kétségbe vonják, illetve még különösebb elméletekkel állnak elő. Annyi bizonyos, hogy Jézus testének sorsa a történelem legnagyobb és legnehezebben megoldható rejtélyei közé tartozik.

A repülés női úttörője gyermekek és felnőttek, nők és férfiak számára is példaképül szolgál a bátorság, az önbizalom és az újító szellem tekintetében is. Alakját felnagyítja rejtélyes és tragikus végzete: több, mint 80 év után sem tudni szinte semmi biztosat arról, miféle végzet érte őt és navigátorát, Fred Noonant.

Vajon életüket vesztették 1937. július 2-án, vagy tovább éltek valahol, és ha igen, meddig?

A páros a Föld körberepülése közben érkezett útja leghosszabb és legveszélyesebb szakaszához, melynek során Új-Guineáról kellett a Csendes-óceán közepén fekvő apró Howland-szigetre repülniük.

Éppen annyi üzemanyagot tudtak magukkal vinni, amennyi az úthoz elegendőnek számított, és a korabeli navigációs eszközök nem sok segítséget nyújthattak nekik a végtelen tengerből alig kiemelkedő földdarab megtalálásában.

Az Atlanti-óceán szóló átrepüléséért már világhírű női úttörőnek számító Earhart azt írta egyszer naplójába: „A repülés nem mindig feltétlenül sima ügy, de az élmény megéri ezt az árat.”

Kevés repülőgép volt alkalmasabb az út megtételére, mint speciális építésű Lockheed 10–E Electrája: a tartalék üzemanyagtartályokkal, kezdetleges robotpilótával és más extrákkal felszerelt repülőgép az út nagy részét fennakadások nélkül tette meg.

Earhart és Noonan egy hónapon belül teljesítette az út háromnegyedét, és már csak a Csendes-óceánon való átkelés volt hátra ahhoz, hogy a pilótanő a levegő királynőjeként ünnepelhesse közelgő negyvenedik születésnapját.

Július 2-án leadott utolsó rádióüzenetében Earhart olyan koordinátákat adott meg, amelyek szerint eltévesztették a Howland-szigetet, utolsó szava a „várj” volt.

Az amerikai haditengerészet hajói két héten át fésülték át a szóba jöhető tengerszakaszt, azonban semmiféle nyomát nem találták meg az Electrának.

A hivatalos, és legszélesebb körben elfogadott változat szerint Earhart és Noonan a tengerbe zuhantak – legkésőbb akkor, amikor elfogyott az üzemanyaguk –, és vagy az ütközésben vesztették életüket, vagy a vízbe fulladtak.

Sokan nem nyugodtak be azonban az elmúlt évtizedek során ebbe a narratívába. 1940-ben 13 emberi csontot – köztük egy koponyát – találtak a ma Kiribatihoz tartozó Nikumaroro szigetén, amely akkoriban lakatlan volt. A korallatoll több, mint 600 kilométerre található a Howland-szigettől.

A tragikus kép, mely szerint Earhart kényszerleszállást hajtott végre a mindentől távoli szigeten, majd az elemek vagy az éhség áldozatává vált, azonban valószínűleg hamis: a csontok az orvosi vizsgálat szerint egy „izmos, európai férfihoz” tartoztak, akinek testmagassága elmaradt mind Earhartétól, mind Noonanétól.

1991-ben egy repülőgéptest darabjai kerültek elő a szigeten, azonban ez könnyen tartozhat szinte bármilyen második világháborús roncshoz is – magából az alumíniumból nem lehet megállapítani, hogy 1937-ben, vagy néhány évvel később került oda.

A felfedezés mindazonáltal elegendő volt ahhoz, hogy újra felkeltse a közvélemény érdeklődését a rejtély iránt.

A TIGHAR nevű amerikai keresőcsapat azóta rendszeres expedíciókat indít a távoli szigetre, és azt is állítja, 57 különböző, innen származó rádiójelet is fogtak a világ különböző pontjain az Earhart eltűnését követő hetekben.

2017-ben keresőkutyákkal vizsgálták át a szigetet, és bár a kutyák egy fánál emberi maradványok jelenlétét jelezték, a kutatók nem találtak semmit.

Legutóbb 2019 őszén végzett Nikumarorón csúcstechnikával megtámogatott nagyszabású keresést Robert Ballard, a Titanic roncsának világhírű megtalálója, azonban végül ő is üres kézzel távozott.

Mi történt tehát Amelia Earharttal és Fred Noonannal? Biztos válasz továbbra sincsen, és hacsak valamilyen véletlen folytán nem bukkan elő újabb nyom, ez valószínűleg így is marad.